Sok mindenen mentünk körösztül

A közel kilencven éves Özv. Fiedler Ferencné, Rézi néni most egyedül él abban a takarosan rendben tartott kicsi házban, ahová 1937-ben férjével költözött. Köszöni szépen, jól van, megvan. Kilencven éve alatt kétszer-háromszor nyaralni is volt, a férje révén beutalóval Siófokon. Ezen kívül még Miskolcon járt, egyszer pedig édesanyjával a Széchenyi fürdőben, külföldre egyszer sem jutott el. Viszont nem volt még kórházban sem, csak látogatóban. Három gyermeket szült – otthon. Az első meghalt három hetes korában, de már nehéz visszaidézni, miért is. Az Isten tudja, az ő akarata volt, s Rézi néni belenyugodott.

Családi fotó a szülői házban, a Középhegyen. Rézi néni középen, szülei ülnek, jobbra testvérei, balra édesanyja húga, férje és gyermekük.

Ezerkilencszázhuszonegy december huszonhetedikén születtem a Széchenyi utcában. Ötéves koromban kimentünk a Középhegy utcába lakni, a Marinovicsékkal szemben, a haranglábtól egy kicsit errébb. A nagymamának ott volt három vagy négy hold földje, meg egy nagy ház: fele présház volt, egy szem konyha, szoba, oda mentünk ki lakni. Onnan jártam ki az iskolát. Mink római katolikusok vagyunk, idejártunk a katolikus iskolába, a Szövetkezettel szemben. Három és fél kilométerre laktunk, gyalog jöttünk-mentünk minden nap. Félméteres hóban is jöttünk reggel nyolcra. Ebédre hoztunk egy darab zsíros kenyeret. Ha öltünk disznót, a mama adott egy kis húst, ha volt hurka, akkor egy darabka hurkát, és ott az iskola mellett a tanács felé a sarkon volt egy nyomókút, ott ittunk vizet, oszt’ kész. Nem mentünk haza ebédre, túrót!

Tanultunk rendesen mindent, földrajzot, történelmet, írni-olvasni, fogalmazni, mindent. Hat osztályt végeztem el. Aztán meg otthon dolgoztam. Meg kertészekhez jártunk Szentmihályra kapálni, locsolni, ez-az-amaz. Gyalog mentünk, reggel oda, este vissza. Ha akarsz egy ruhát, kötényt, kutyafülit, menj, azt’ keress magadnak pénzt! Hát édesapám köműves volt, szakmunkás volt, de hát négy gyereknek nem bírtak annyi mindent... Négyen voltunk, három lány, egy fiú. Bátyám volt, már meghalt, utána voltam én, utána a húgom, a Julink, meg a Magdink, az a legkisebb, már az is meghalt.

Befogtak dolgozni. Anyukám vállalt harmados kukoricát, hogy tudjon disznókat etetni, hogy vágjunk minden évben. Fölekézték a kukoricasort. Ha mást nem tudtam csinálni, fogd a ló szárát és fuss a lóval föl-le, föl-le mint a bolond, ő meg az ekét fogta, hogy hamarabb be tudjunk kapálni. Az uraságé volt a kétrész, mienk az egyharmad rész. Meg a Marinovicsékhoz is jártunk dolgozni ott szemben. Az öreg Marinovics királyi tanácsos volt! 
Télen meg kézimunkáztunk, nem volt más munka. Édesapám köműves volt, szakmunkás, de azok is akkor nem tudtak dolgozni, mert befagyott nekik a malter. Más volt annak idején! Hát ’huszonegybe’ születtem. Hol van az már?!

Azért volt karácsonyunk. Volt, amikor apa nem dolgozott, elment a mogyoródi erdőbe hozni egy karácsonfát, és amit félreraktunk egy kis papírt, abba tettünk cukrot és földíszítettük, mégis volt karácsonfa karácsonkor. A mama volt azért, hogy vett szaloncukrot, földíszítette a fát, föltette a kredencre. Ajándék nemigen volt, semmi. Szenteste mákostészta volt. Mindig főzött a mama metélttésztát, összevágta, mákot rá, cukrot rá. Cukrot nem kellett vennünk, mert volt húsz család méhünk és méz az volt. Csak csúfoltak minket, mézeslányoknak! Mer’ hát hívtak a bálba, és elmentünk szórakozni, táncolni, és a lányok meg csúfoltak, hogy ragadnak ránk a fiúk, mer’ mink mézesek vagyunk, az apátok térgyit! Mi nem mehettünk a Schickékhez (a mai művelődési ház helyén álló egykori kocsma és közösségi hely – A szerk.), mer’ oda csak iparosak jártak, én meg parasztszoknyát hordtam, mert az anyukám meg tudta varrni. Hiába volt édesapám szakmunkás, de anyám bőszoknyás volt, és mink csak a Kossuth Lajos utcába mehettünk a Fogdi kocsmába, vagy arrább a Klacsán kocsmába, ott volt egy terem, vagy nyáron az udvaron lehetett táncolni.Vagy a Kalmárékhoz (mai Zöldfa elődje – A szerk.), vagy itten az utcánk végibe’ voltak a Ritterék, oda. (mai egészségház helyén álló volt kocsma – A szerk.) Azok is iparosok voltak, de oda mehettek azért még be a bőszoknyás lányok, ha jöttek...

No, hát ott, a Klacsán kocsmában ismertem meg a férjemet. Beszélgettünk, táncoltunk, kérdezte, ki vagyok, mi vagyok, kivel megyek haza... Tetszettem neki, nekem megfelelt, sajnáltam is szegényt, nem volt neki se anyja, se apja, ő meg dolgozott, a családja meg csak fejte őtet, de mosni nem mostak rá. Akkor mondta édesanyám, hozza oda a cuccát, majd mi kimossuk. Na aztán a bátyjával jött leánykérni, de már én akkor ismertem őtet...

22 évesen férjével, Fiedler Ferenccel és fiukkal, Ferkóval annak a háznak udvarán, ahol Rézi néni jelenleg is él.

’Harminchét szeptember huszonötödikén esküdtem a férjemmel. Nem voltam még tizenhat éves, minisztériumi engedély kellett, hogy férjhez menjek. Ő meg huszonegy éves volt, árva gyerek, nem volt se anyja, se apja. Idejöttünk lakni ebbe a házba, az első szobába. A hátsóban meg lakott a férjem bátyja a feleségével. Az utcára jártunk vízért, ott van a kút szemben.

’Harmincnyolc július huszonnyolcadikán jött mindjár’ egy gyerek, de az meghalt. Azt mondták a szomszédban, hogy azért mentem olyan fiatalon férjhő’, mer’ állapotos voltam. Igen, mondom, én tíz hónapig hordom a gyereket, nem kilencig!... Ferkó volt a férjem után, de nem maradt meg. Na aztán ’40-ben jött a fiam! Péter-Pálkor született, június 29-én, és amikor ementek bejelenteni, – Páljános volt az anyakönyvvezető akkor a tanácson, meg leventeoktató is volt – azt mondja: Ferenc lesz? Jó. És amit hozott magával kettőt, abból nem lesz? És akkor beírták neki, hogy Fiedler Ferenc Péter és Pál! Három neve lett! Lányom is két nevet kapott, mert a férjem ragaszkodott a Máriához, hogy „az olyan szép név, édes anyukám!” Hogy legyen Marika. Mondom neki, idefigyelj: két fiút szültem és mind a kettő Feri volt. És most itt egy lány és ne legyen az én nevem? Így lett aztán Mária és Terézia...

Kovács volt a férjem. Itt az Árpád utcában laktak a Jégerék, s ott volt inas négy évig! Ott is aludt náluk a spejzban, odatették neki az ágyát, mert ott volt hely. Mesélte, hogy sokszor mikor éhes volt, a konyhában a kredencen volt a házikenyér, kiment lábujjhegyen a konyhába, levágott egy szeletet, visszament, megzsírozta, bevágta, már tudott aludni… Hát sokszor este tízig is patkolták a lovakat, nem volt akkoriban autó! Túrót! Lovak voltak csak, kocsik!

Ajjajj, sok minden vót! Jött a háború, itt volt a fiam négy éves, a lányom pár hónapos. Jöttek a katonák, innen a második szomszédba is bementek, házaltak, a szomszédok meg a picében voltak. Na, ott a férfiakat a lépcsőre vitték, azok meg a pincében rosszalkodtak… Mondták aztán később a szomszédok, hogy engem nem bántottak? Mondom, hála Istennek nem. Marikámat fogtam az ölemben, mert pici volt, augusztusi, ez meg januárban volt. A fiam meg mellém ült, úgy odabújt, a férjem meg beengedte őket, de akkor azt mondja a katona: Na, igyí! Itt málenkij van! Hogy menjenek, mert itt kisgyerek van, na, ez volt a szerencsém.

Aztán akkor kitelepítettek bennünket innen a fenébe! Itten volt a nyolc ágyú fönn a hegyen és innen iránytották a nyolc ágyút, amíg bevették Budapestet a Gellért-hegyig. De addig innen mindenkinek el kellett mennie. Na aztán Kistarcsán hála Istennek egy szobát kaptunk, ott volt ágy, bútor, minden. Ágyneműt azt vittük, a dunyhákat. Ott volt asztal, sparhelt, a férjem elment az erdőbe fát hozni, és úgy tudtunk létezni valahogy. Lányom pár hónapos volt, kocsiban toltam. A férjemet nem vitték el katonának, mer’ annak operálva volt a lába. Fiatalkorába’ csontvelőgyulladást kapott és műtve volt neki, a térdtől föl a combjáig huszonöt centis vésés...

No aztán később azt mondta a férjem: te nem fogsz menni a gyárba dolgozni! Na de azért besegítettem én itthon, amit tudtam, hogy pótoljuk, kijártam napszámba kapálni a Marinovicsékhoz is, meg az öreg Staubékhoz is. Nem féltem én a munkától! Tízéves koromban nekem már be kellett dagasztanom tíz kiló lisztből a kenyeret! Este megszitáltam a lisztet, bekovászoltam, hogy majd jön a nagymama bedagasztani. De a nagymama nem jött dagasztani, mert anyámnak a húga szülni kezdett, és ő volt a bábaasszony. Anyám meg betegeskedett, gyomorsüllyedése volt éppen, nem bírt dolgozni és azt mondta: No, fogjál neki, kislányom. Elgondolhassa, ott voltam, kis csitri, be kellett dagasztanom a tíz kiló lisztből a kenyeret. Anyám meg ott állt, törülgette a szemit, pityergett, még öntött vizet, na még dagaszd, na még ezt is! Aztán be a kosárba, föl a hátamra, vinni kellett a pékhez, na képzelheti, onnan a Középhegyről gyalog le ide, a Szövetkezettel szemben volt a pék.

Hát, sok minden vót! Mikor kitelepítettek bennünket, ugye, akkor is. A teheneket lelődözték az oroszok, levágták, fölfalták őket. De én a kecskét vittem magammal. Mikor aztán visszajöttünk, kellett menni a Laki sarokra a kecskének hozni füvet, agácát. A gyerekek kicsik voltak, muszáj vót nekik enni adni. Férjem összerakta a biciklit, az egyiket ide előre, a másikat a csomagtartóra, úgy mentünk a kecskének hozni a sok agácát. Na, akkor jött az Árpád utcából egy asszony sírva, hogy adjak neki egy fél liter tejet, mer’ a kis gyermeke meghal tej nélkül! Akkor fejtem meg a kecskét, most micsináljak? Mondom, adok neki egy fél liter tejet, ne sírjon, ne haljon meg a gyereke, inkább én nem eszek. Hát egy kecske egyszerre jó, ha ad egy fél, egy litert, nem volt olyan nagy tőgyű. De mégis vót és tudtam adni. Sok mindenen mentünk körösztül, no.

Mink római katolikusok vagyunk. Az én nagyanyám harminchat zarándoklatot vezetett, abba fele Besnyő, fele Vác. Akkor gyalog mentünk Besnyőre is annak idején, meg Vácra is. Ott aludtunk éjjel fönn a hegyen, egyik nap mentünk, s másnap jöttünk haza. „Köszönteni megyünk Egek Liliomát/ Besnyői templomba’ szép Szűz Máriát/ De sok szívek megenyhülnek/ Kik Máriához eljönnek…” Férjemmel voltunk, ő is jött gyalog, sántikált a műtött, rossz lábával. Meghalt az is, beteg volt, mikor meghalt, azt mondta: anyukám, mi lesz veled? Mondom, nem tehetek róla, ha te elmész, én meg itt maradok, itthagysz engemet. De ne félj! Férjhő’ nem megyek, olyat nem találok még egyet. Amíg bírom, csinálom, utána meg majd csak törődnek a gyerekek. Hát most úgy vagyok, hogy magam vagyok, özvegyi nyugdíjon élek, hála Istennek, azt kapok, azt beosztom és jut is, marad is. Huszonegybe’ születtem, na. Sok minden vót azóta.

Rézi néni és férje 1987-ben, 50. házassági évfordulójukon a csömöri katolikus templomban kaptak áldást.

Rézi néniről – bár maga lakik a régi házban – gondoskodik fia-lánya. Mégis a fogyasztói társadalom egyik legbiztosabb ellenállója ő. Szobájában, amit csak nyáron használ, lábon álló, bútor méretű, faborítású Szilézia rádióján hallgatja az adást, ami ha nem tetszik, azonnal kikapcsolja. Télen csak a konyhát fűti, ott alszik, ott a tévé és a telefon. Újságot nem vesz, boltba, ha nagyon muszáj, elmegy, de kenyeret Péter a szomszédból hoz, kistarcsait, mert az olcsóbb. Hétfőn kismosást végez, nagymosást a lánya intézi. Hétköznap takarít, rámol és pakol, néha főz, időnként rendbeteszi az udvart, nemrég még délutánonként meglátogatta beteg – s azóta meghalt – húgát. Egyetlen programja azonban állandó: minden vasárnap ott van a reggel nyolc órás kismisén...